Bánovics Mária Évtizedről Évtizedre

Leírás

Vannak életek, amelyekről utólag úgy érezzük: egyetlen ember számára túlságosan sok történelmet mértek rájuk. Bánovics Mária élete ilyen. Nem azért, mert ő maga történelmi szereplő kívánt volna lenni, s nem is azért, mert a történelem alakítóinak közelében élt. Éppen ellenkezőleg. Egy asszony történetét olvassuk, aki családot alapított, gyermeket nevelt, dolgozott, varrt, földet művelt, féltette a hozzátartozóit, gyászolt és reménykedett – miközben körülötte újra és újra összeomlott az a világ, amelyről azt hihette volna, hogy végre tartós marad.Ez adja Sumonyi Zoltán könyvének különleges erejét. A Bánovics Mária évtizedről évtizedre nem egyszerűen egy életút dokumentuma. Valójában a huszadik századi magyar történelem alulnézetből megírt krónikája. A történelem itt nem évszámok és államférfiak története, hanem özvegységé, behívóké, sebesüléseké, meneküléseké, lakásoké, varrógépeké, kenyéré, földé, gyermekeké és elveszített családtagoké. Bánovics Mária tizenöt és fél évesen ment férjhez, tizenhét éves korára pedig már özvegy volt, egy egyéves kislánnyal. Első férje, Forgách Lajos 1915 júniusában esett el a Keleti-Kárpátokban. Az az élet, amely alig kezdődött el – pécsi lakással, tervekkel, gyermekkel, a polgári boldogulás reményével –, egyetlen pillanatban megszakadt. A könyv egyik legfontosabb sajátossága azonban éppen az, hogy elbeszélője nem épít önmaga köré tragikus mítoszt. Mindjárt az elején szinte tiltakozik az ellen, hogy kivételes szenvedőként tekintsünk rá: az ő élete, mondja, nem volt nehezebb sok más asszonyénál. Ez a mondat az egész mű egyik kulcsa.Mert Bánovics Mária sorsa egyszerre rendkívüli és tipikus. Rendkívüli abban, hogy szinte valamennyi nagy huszadik századi magyar történelmi törés személyesen érinti; és tipikus abban, hogy mindaz, ami vele történik, százezrek életének tapasztalata is lehetett. Az első világháború, a Monarchia szétesése, az 1918–1919-es forradalmak, a szerb megszállás, Trianon következményei, a két világháború közötti évtizedek, a második világháború, a nyilas hatalomátvétel, a szovjet megszállás, az államosítás és a kollektivizálás, majd 1956 és az azt követő megtorlás nem külön fejezetekként lépnek be az életébe. Bekopogtatnak az ajtón. Elviszik a férjet. Elköltöztetik a családot. Elveszik vagy átrendezik a tulajdont. Katonának viszik a férfiakat. Idegen hadsereg jelenik meg az utcán. A rádióból egyszer békét, percekkel később újabb háborút hallani.Ezért különösen jelentős a könyv elbeszélői perspektívája. Az eseményeknek azt a formáját őrzi, amelyben egykor eljutottak hozzá. „Mondták”, „hallottuk a rádióban”, „az uram úgy gondolta”, „én nem tudom” – újra és újra efféle fordulatokkal találkozunk. Ez nem gyengesége, hanem hitelességének egyik forrása. Megmutatja, hogyan létezik a történelem az egyszerű ember tudatában: hírekből, félelmekből, szóbeszédből, családi vitákból, személyes benyomásokból és később újraértelmezett emlékekből.Az elbeszélés nyelve ugyancsak külön érték. Bánovics Mária beszéde megőrzi az élőszó természetességét, ismétléseit, kitérőit, visszakanyarodásait. Az „elég az hozzá”, a „na, hát”, az „ugye” nem fölösleges töltelékszavak: az emlékezés ritmusát teremtik meg. A történetek olykor egymásba csúsznak, egy névről újabb történet jut eszébe, majd visszatér a félbehagyott eseményhez. Így működik az emberi emlékezet. A könyv éppen ettől nem válik steril történelmi dokumentummá. Bánovics Mária számára az ember értékét mindenekelőtt a munka, a becsület, a család iránti felelősség és a másik emberrel szembeni tisztesség adja. Ideológiák jönnek és mennek körülötte, rendszerek nevezik át önmagukat és egymást, ő azonban egy egyszerűbb és mélyebb mércéhez ragaszkodik. Amikor 1919-ben a kaposvári üzleteket fosztogatják, azt mondja: neki soha nem kellett a másé. Évtizedekkel később a termelőszövetkezetben azért háborog, mert társai félbehagynák a megkezdett sort a munkaidő végén: számára a föld nem ismeri a „fájrontot”. A könyv egyik legmegrázóbb vonulata a család és a történelem